Akarsz-e halhatatlan lenni?
Akarsz-e halhatatlan lenni?
Gondolkodtál már ezen? Vajon van rá lehetőség? Mi lenne, ha váratlanul sikerülhetne? Gondold meg jól... Felkészültél? Itt a varázslat! Otthon vagy a kényelmes fotelben, melletted a kandallóban ropog a tűz, a szobát narancsillat lengi körül. Valaki feléd nyújt egy parányi üveget, szótlanul. Az üvegen a felirat: "Aki megissza, halhatatlan lesz. Aki megissza, örökké él."
Meginnád? Máris? Azonnal? Vagy csak szótlanul eltennéd, hogy később át tudd gondolni? Vagy elutasítanád? Kiöntenéd? Vajon félnél? Megborzonganál? Vagy ujjongva örülnél? Hiszen végleg életben maradhatsz! De ha megiszod, már nem tudsz változtatni rajta...
Évek, évtizedek, évszázadok múlnak el. Mindenki meghal körülötted. Mindenki, akit ismertél, mindenki, akit szerettél: a szüleid, a társad, a gyerekeid, az unokáid... A barátaid, a szomszéd, a sarki boltos. Mindenki elmenne, s a fájdalom csak egyre nőne a lelkedben. Szúrna, tépne... De vajon sok-sok évtized, évszázad múlva emlékeznél-e rájuk? Emlékeznél-e arra, hogy kibe voltál szerelmes ezer évvel ezelőtt? Hol nyugszanak a szeretteid? Emlékeznél-e a nevükre, a könnyeikre, a nevetésükre, az érintésükre?
Te nem hajthatod álomra a fejed, nem ölheted meg magad. Élned kell, létezned kell. Örökké. Menni tovább. Minden távozó barát után egyre több fájdalommal. Vajon jöhet még az életben, amit nem láttál? Születik még ember, aki érdekelne? Jöhet még olyan helyzet, ami számodra nem lenne unalmas? El tudnád ezt viselni a végtelenségig?
Hát felelj! Kéred az üvegcsét? Akarsz halhatatlan lenni?
A halhatatlanság valódi természete
Rájöttél-e, hogy a halhatatlanság nem való az embernek? Minden tudásunk, lelkesedésünk, örömünk, értékünk, szenvedélyünk abból származik, hogy halandóak vagyunk. A boldogság lehetősége a halál ajándéka.
A mai ember fél a haláltól, a veszteségtől, a gyásztól. Megtanultunk megszerezni, elengedni viszont nem. Felerősödött a veszteség- és a hiánytudat. Mi nincs még, mi hiányzik? A bőségtudat, vagyis hálásnak lenni azért, ami van, amit kaptunk, amit a sorsunk által megtapasztalhattunk, háttérbe szorult.
A halálra is tekinthetünk csak a veszteség és a hiány szempontjából, de megláthatjuk azt is, hogy mit kaphatunk, miért lehetünk hálásak általa. Megtanulhatunk elengedni. A gyász a tudatos elengedés és újjászületés belső munkáját segíti. Bármilyen paradoxonnak tűnik is, a gyász mindig az életről szól: arról, hogyan tudunk tovább élni.
A veszteség és az újrakezdés
A veszteség számos titkot rejt. Az egyik például, hogy minden veszteség fejlődést, növekedést kínál számunkra. A társunk, a barátunk, a szeretett személy elvesztése felhívja a figyelmünket saját múlandóságunkra és az életünk jelentőségére. Céljainkra, feladatainkra, eddig betöltött szerepeinkre.
Olyan kérdések merülhetnek fel bennünk, amiket eddig nem tettünk fel magunknak, pedig azok megválaszolása, az eddigi életünk átgondolása teljesen más irányba terelheti az életünket. Az egész gondolkodásmódunk megváltozhat, s egy más értelemmel teli életre nyílhat lehetőség.
Az ez után következő nehézségekkel könnyebben tudunk majd szembenézni, értékes és önazonos célokat fogalmazhatunk meg önmagunk számára. A veszteség következményeképpen felismerhetjük, mennyire fontosak számunkra az emberi kapcsolatok. Erősebb kötelékeket alakíthatunk ki, illetve nyíltabban és őszintébben kommunikálhatunk.
A veszteség emlékeztethet bennünket arra, hogy az élet múlandó, törékeny, hogy meg kell élni minden boldog pillanatot és percet. Élni és megélni kell az életet, ameddig ezt sorsunk engedi.